Napjainkban még rengeteg olyan ember él a Földön, aki nem ismeri Jézus Krisztust. Éppen ezért sürgető feladat marad az ad gentes („nemzetekhez” szóló) misszió, amelyben az egyház minden tagjának hivatása részt vállalni, hiszen az egyház természeténél fogva missziós: az egyház „kifelé megnyílva” született meg. A missziós világnap olyan kiemelt időpont, amikor a különféle földrészek hívei imával és a szolidaritás konkrét gesztusaival támogatják a fiatal helyi egyházakat a missziós területeken. Ez a kegyelem és öröm ünneplésének napja. A kegyelemé, hiszen a Szentlélek, akit az Atya küld el, bölcsességet és erőt ad azoknak, akik engedelmeskednek tevékenységének. Az örömé, mivel Jézus Krisztus, az Atya Fia, akit azért küldött, hogy evangelizálja a világot, támogatja és segíti missziós munkánkat. Éppen Jézus és misszionárius tanítványai örömével kapcsolatban szeretnék megosztani veletek egy szentírási képet, amelyet Lukács evangéliumában találunk (vö. 10,20–23).
1. Az evangélista elbeszéli, hogy az Úr elküldte hetvenkét tanítványát kettesével a városokba és falvakba, hogy hirdessék az Isten országának elközeledtét, és hogy felkészítsék az embereket a Jézussal való találkozásra. Miután teljesítették az igehirdetésnek ezt a feladatát, a tanítványok örömmel eltelve térnek vissza hozzá: az öröm az uralkodó témája ennek az első és felejthetetlen missziós élménynek. Az isteni Mester ezt mondja ekkor nekik: „De mégse annak örüljetek, hogy a gonosz lelkek engedelmeskednek nektek, inkább annak örüljetek, hogy nevetek föl van írva a mennyben.” Abban az órában Jézus kitörő örömmel dicsőítette az Istent a Szentlélekben, ezekkel a szavakkal: „Dicsőítelek, Atyám” […] Majd külön a tanítványokhoz fordult, és így szólt: „Boldog a szem, amely látja, amit ti láttok.” (Lk 10,20–21.23).
Lukács három jelenetet ír le. Jézus először a tanítványokkal beszél, majd Atyjához fordul, végül ismét a tanítványokkal vált szót. Jézus azt akarta, hogy tanítványai részt vegyenek örömében, amely más volt és magasabb rendű, mint amit ők maguk megtapasztaltak.
2. A tanítványok nagy örömmel teltek el, fellelkesültek tőle, hogy képesek megszabadítani az embereket a gonosz lélektől. Jézus ugyanakkor arra figyelmezteti őket, hogy ne a kapott hatalomnak örüljenek, hanem a kapott szeretetnek: „annak, hogy nevetek föl van írva a mennyben” (Lk 10,20). Megkapták ugyanis Isten szeretetének megtapasztalását és annak lehetőségét is, hogy ezt megosszák másokkal. S a tanítványoknak ez a tapasztalata okot szolgáltat Jézus szívének örömteli hálájára. Lukács ezt az örvendezést a Szentháromság közösségének perspektívájában írja le: „Jézus kitörő örömmel dicsőítette az Istent a Szentlélekben” az Atyához fordulva és neki adván hálát. Ennek a bensőséges örömnek a pillanata abból a mély szeretetből táplálkozik, amit Jézus Fiúként érez az Atya, az ég és föld Ura iránt, aki elrejtette ezeket a dolgokat a bölcsek és okosak elől, és kinyilvánította a kicsinyeknek (vö. Lk 10,21). Isten elrejtette és kinyilvánította e dolgokat, s ebben az imádságban főként a kinyilvánítás van előtérben. Mit rejtett el és mit nyilvánított ki az Isten? Az Ő országának titkait, az isteni hatalom meglétét Jézusban és a sátán feletti győzelmét.
Isten elrejtette mindezt azok elől, akik túlzottan el vannak telve önmagukkal és azt hiszik, hogy már mindent tudnak. Szinte elvakítja őket beképzeltségük, és nem hagynak teret Isten számára. Könnyű Jézusnak azokra a kortársaira gondolnunk, akiket ő többször is figyelmeztetett, ám ez olyan veszély, ami mindig fennáll és ránk is leselkedik. A „kicsinyek” ellenben az alázatosak, az egyszerűek, a szegények, a peremre szorítottak; azok, akiknek nincsen hangja, akik megfáradtak és akiket elnyomnak, akiket Jézus „boldogoknak” nevezett. Könnyen gondolhatunk itt Máriára, Józsefre, a galileai halászokra és azokra a tanítványokra, akiket az útja során hívott meg, miközben tanított.
3. „Igen, Atyám, így tetszett neked [jóságodban]” (vö. Lk 10,21). Jézus kifejezését a bensőséges örömére való hivatkozással tudjuk megérteni, ahol a jóság az Atyának az emberekre vonatkozó üdvözítő és jóságos tervére vonatkozik. Ennek az isteni jóságnak az összefüggésében örvendezett Jézus, mivel az Atya úgy határozott, hogy ugyanazzal a szeretettel szereti az embereket, mint amellyel a Fia felé fordul. Ezen kívül Lukács utal itt Mária ehhez hasonló örvendezésére: „Lelkem magasztalja az Urat, és szívem ujjong megváltó Istenemben” (Lk 1,47). Ez az a Jó Hír, amely üdvösségre vezet. Mária méhében hordozva Jézust, aki maga a Jó Hír hozója, találkozott Erzsébettel és ujjongott a Szentlélekben, a Magnificat énekével. Jézus, látván a tanítványok küldetésének sikerét és e feletti örömüket, szintén örvendezett a Szentlélekben, és az Atyához fordult imádságával. Mindkét esetben olyan örömről van szó, melyet a megváltás éppen zajló műve felett éreznek, azért, mert az Atyának a Fiú iránti szeretete elér hozzánk a Szentlélek műve által, átkarol minket, enged minket belépni a Szentháromság életébe.
Az Atya az öröm forrása, a Fiú a megnyilvánulása, a Lélek pedig az éltetője. Rögtön azután, hogy dicsőítette Atyját, ahogy Máté evangélista elbeszéli, Jézus erre hív fel bennünket: „Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én megkönnyítlek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, s megtaláljátok lelketek nyugalmát. Az én igám édes, és az én terhem könnyű” (Mt 11,28–30). „Az evangélium öröme betölti azok szívét és egész életét, akik találkoznak Jézussal. Akik engedik, hogy üdvözítse őket, azok megszabadulnak a bűntől, a szomorúságtól, a belső ürességtől és az elszigetelődéstől. Jézus Krisztussal mindig megszületik és újjászületik az öröm” (Evangelii Gaudium apostoli buzdítás, 1).
A Jézussal való találkozásnak egészen sajátos megtapasztalását élte át a Szűzanya, aki „causa nostrae laetitiae” (örömünk oka) lett. A tanítványok viszont arra kaptak meghívást, hogy maradjanak Jézus mellett, és ő küldje el őket evangelizálni (vö. Mk 3,14), s így eltelnek örömmel. Miért nem lépünk be mi is az örömnek ebbe az áradásába?
4. „A mai világnak – a maga sokféle és nyomasztó fogyasztói kínálatával – nagy veszedelme az egyénközpontú szomorúság, mely a kényelmes és kapzsi szívből, a felszínes élvezetek beteges kereséséből, az elszigetelt lelkiismeretből fakad” (Evangelii Gaudium apostoli buzdítás, 2). Éppen ezért az emberiségnek nagy szüksége van rá, hogy merítsen a Krisztus által elhozott üdvösségből. Azok válnak tanítvánnyá, akik engedik magukat egyre jobban megragadni Jézus szeretetétől, engedik, hogy megperzselje őket az Isten országa iránti szenvedély, s így válnak az evangélium örömének hirdetőivé. Az Úr minden tanítványa arra kapott meghívást, hogy táplálja az evangelizáció örömét. A püspököknek mint az igehirdetés első számú felelőseinek az a feladata, hogy segítsék a helyi egyház egységét a missziós elköteleződésben. Ennél figyelembe kell venniük azt, hogy Jézus Krisztus hirdetésének öröme kifejeződhet csakúgy a távoli helyeken való misszióban mint a folytonos törekvésben is, hogy saját területünk perifériáit is elérjük, ahol számos szegény ember vár erre.
Sok régióban alacsony a hivatások száma a papságra és a megszentelt életre. Ez nem egyszer annak a következménye, hogy a közösségekben nincsen meg a sodró apostoli buzgóság, kicsi a lelkesedésük és nem jelentenek vonzerőt. Az evangélium öröme a Krisztussal való találkozásból és a szegényekkel való osztozásból fakad. Arra bátorítom ezért a plébániai közösségeket, egyesületeket és csoportokat, hogy éljék meg intenzíven a testvéri közösséget, amely a Jézus iránti szereteten alapul és odafigyel a leghátrányosabb helyzetűek szükségleteire. Ahol van öröm, lendület, akarat, hogy Krisztust vigyék másoknak, ott valódi hivatások születnek. Ezek között nem szabad elfelejtenünk a laikus missziós hivatásokat sem. Mára megnőtt az egyházban a világi hívek önazonosságának és küldetésének tudatossága, s annak ismerete is, hogy feladatuk egyre nagyobb részt vállalni az evangélium terjesztésében. Éppen ezért fontos az ő megfelelő képzésük, a hatékony apostoli munka érdekében.
5. „Isten a jókedvű adakozót szereti” (2Kor 9,7). A missziós világnap arra is alkalmat teremt, hogy újra felszítsuk magunkban a vágyat és újra átérezzük az erkölcsi kötelességet az örömteli részvételre az ad gentes misszióban. A személyes anyagi hozzájárulás személyes áldozatvállalásunk jele, elsőként az Úr, majd a testvérek irányában, hogy saját anyagi felajánlásunk eszközzé válhasson egy szeretetre alapozott emberiség evangelizálásában.
Kedves Testvérek! Ezen a missziós világnapon gondolatban felkeresem valamennyi helyi egyházat. Ne engedjük elrabolni magunktól az evangelizálás örömét! Hívlak benneteket, hogy merüljetek el az evangélium örömében és tápláljátok a szeretetet, amely képes megvilágítani hivatásotokat és küldetéseteket. Buzdítalak benneteket, hogy – mint egy belső zarándoklaton – emlékezzetek arra az „első szeretetre”, amellyel Urunk, Jézus Krisztus felmelegítette mindegyikünk szívét: de ezt ne a nosztalgikus érzés kedvéért tegyétek, hanem azért, hogy megmaradjatok az ő örömében. Az Úr tanítványa akkor marad meg az ő örömében, ha kitart mellette, amikor megteszi az Ő akaratát, amikor osztozik az evangéliumi hitben, reményben és szeretetben.
Imánkkal forduljunk Szűz Máriához, aki az alázatos és örömteli evangelizáció mintaképe, hogy az egyház sokak számára otthonná váljék, édesanyává minden nép számára és lehetővé tegye egy új világ megszületését.
